Back to Top

Csoki utca

2015.04.27
Csoki utca, ami miatt itt vagyok.


Szottyos hétfő. Gabinak is szottyos a kedve.
Nekem sincs országos nagy kedvem semmihez. Egyedül az izgat, hogy itt ülök Madeirán és ki merem az előbbieket ejteni. Mások szerte-szét loholják az agyukat, én meg itt verem magam, hogy nincs kedv.
 
Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek egyedül egy kis dieselt égetni. Úgyis beállt egy minden eddiginél nagyobb hajó a kikötőbe, amit meg kellene nézni közelről, na meg halaszthatatlan fagyi beszerzést kell csinálnom.
 
Reggel csináltam egy leltárt a Google Maps-on, hogy hová kellene még elmennem, mik azok a helyek, amikre nem mentem még el és otthon emiatt mérges leszek magamra. Tervekkel felvértezve neki gurultam, és elhatároztam, hogy a városba az „ide nem fordulsz be” utcán keresztül megyek le.
 
Unalomig ismételni nem akarok, de az történt, hogy befordultam és nem láttam hova fogok leesni. Mikor végre átbukott az autó a peremen, akkor megállt bennem az ütő, a féket meg kitapostam a motortérbe. Benéztem a visszapillantó tükörbe, ahol egy öregmercis taxis széles szájjal vigyorgott bele a hátsómba, pedig az ő autója nem állt messzebb a hátam mögött öt centinél. Szerintem teljes biztonsággal tudta, hogy tolatni nem fogok, előbb utóbb akár a saját szaromon is de valahogy csak lecsúszok a völgybe. Egyesben, fékkel és gyöngyöző homlokkal kétsaroknyit lentebb ereszkedtem, aztán kijobbráztam, vezethet az az utca ahová akar, ennél minden jobb. Lelki szemeimmel láttam ahogy a fékcső szétdurran alattam és én szétkenődök odalenn egy hullámtörő beton tripodon. Az utca visszavezetett enyhe emelkedéssel a főútra, amiről az imént lekanyarodtam úgy száz méternyire innen. Akár mehettem volna még egy kört, és felvehettem volna középső névnek a Kurázsit is.
 
A városig kiegyenlítődött bennem az adrenalin és navival nekiindultam Funchal egyik legrondább részének. Ez a „Rua Maximiano Sousa MAX” felső része. Ijesztően futurisztikus hely a nagy büdös semmiben. Ez egy osztott pályás térkővel kirakott duplasávos út, ami sehová sem vezet és tulajdonképpen semmi nincs mellette. Az autópályáról is kiszúrhatja a figyelmes nézelődő ezt az utat. Tök úgy néz ki mintha ide egy nagyszabású terv készült volna valaha, aztán mire meglett az út elveszett az ötlet vagy elfogyott a pénz. Azért jöttem ide, mert látnom kellett, hogy a 2009-es street view óta változott-e valamit a dolog. Nos nem.
 
Mivel az egész várost a street view-n ismertem meg, úgy határoztam, hogy innen elmegyek abba az utcába, amit több mint egy éve az elsők között csodáltam meg. Ez az utca rendkívül keskeny, rendkívül meredek és zsákutca. Ennek ellenére busz jár fel a felső végére.
 
Deja Vu a javából. A google nem adja vissza azt az élményt, amit ez az utca nyújt. Eszelős.
Google Mapson: 32°40’56.0”N 16°56’17.8”W
 
Amikor az alsó végéhez értem a navi azt mondja, hogy forduljon jobbra. Nebazz, itt kerítés van. Mégsem. Kerítésre nem festenek sávokat.
 
Egyesben nekiveselkedtem. Mókás így, mert a behajtás egy ív belső feléről indul. Hogy el tudd képzelni ez olyan, mint amikor a nyílhegyről be akarsz kanyarodni a nyíl szárára, csak hogy azért ne legyen olyan egyszerű ez a szár nem abban a síkban van, mint amiben a nyílhegy.
 
Megvan? Ha nincs, akkor vegyél egy jegyet repcsire, bérelj egy ilyen kis Fosvágent és uccu. Ilyen jót még úgyse tojtál.
 
Szóval a forduláskor nem látsz semmit. Reménykedhetsz, hogy nem jön lefelé egy sárga busz. Sőt abban reménykedj, hogy semmi sem jön lefelé.
Nekem nem jött, így egyesben háromezerötszázas fordulatszámmal kocogó nyugdíjas tempójával araszoltam felfelé. Helyi öregasszony nézett az egyik kapuban, tőlem harminc centire, hogy „mi a francot keres ez itt?” Kettesre esélyem sem volt egyelőre. Jobban mondva semmire sem volt esélyem. Keményen markoltam a tíz óra tíz percet, arcomat mereven előre szegeztem, szemem csak előre nézett. Olyan voltam folsziban mint a vitorlás hajók orrán a szobor.
Még negyed úton sem jártam felfelé, amikor már azon agyaltam, hogy fogok lejönni. Gondoltam arra is, hogy lejövök majd a busszal, a kulcsot meg odaadom a Sixtes segélyszolgálatnak, hogy szedje le a magaslesből a kocsit. De végül felértem.
 
Ennek az utcának a felső vége maga a csoda. Az itt levő parkoló kocsik hátulja kilóg a mellette épült ház teteje fölé vagy három méterrel magasabban. Egy kis lépcsőből álló méter széles utcácska indul innen lefelé. A kilátás gyönyörű.
 
Egy negyed órát csodáltam a helyet, ide gyalog nem tudnék feljönni, az biztos.
Lebátorkodtam magam, szépen lassan. Jött busz is szemből, kisebb a szokottaknál. Feltapadtam a falra, mint egy freskó, el is dübörgött mellettem felfelé, füst nélkül. Az utca végén, amit az imént kerítésnek becéztem, most ijesztőbb volt. Ki kellene balráznom, de semmit sem látok se balra, se jobbra, ami öt méternél messzebb van. Homlokomat nyomja a kormánykerék. Ha itt nekiindulok és a főúton jön valaki, példának okáért, úgy ahogy én jöttem idefelé, akkor kész a reccs. A kijutás érdekében ablak leteker és jön a balfülszabály, majd a jobbfülszabály. Ha mindkettőben, kuss, akkor gázt neki, iszkiri.
 
A bevásárló listámhoz felírtam három csomag tisztasági betétet, meg beszélnem kell egy urológussal is asszem.















 

 
Kerestem egy félreeső parkolót, ahol meg tudtam állni és belőttem a naviba az utolsó előtti nem látott helyet. Sokadikra sikerült csak, mert a kéz koordinációm még nem volt a tökéletes, így az öt colos képernyőn is képes voltam egy kilométerrel mellébökni remegő mutatómmal.
 
Ez a hely a szállodasor volt.
Erről sokat nem tudok nektek mondani. Ennél lehangolóbb helyet még nem láttam. Sárkunyhóhoz szokott énemet a hideg rázta ettől az iparosított turizmusra épített borzalomtól. Tömeg mindenhol, de bődült nagy tömeg. Orvosi tisztaság, rendezettség. Minden mesterkélt.
Oda soha többé.
 
Túrámat befejezendő visszakanyarogtam ahhoz a modelo üzlethez, amiben elméletileg első vásárlásunkat terveztem meg egy évvel ezelőtt.
 
A pinceparkolóban ki van kapcsolva a beléptető, ingyenes a parkolás. Hétfő egy óra lévén kocsi alig van benn. A közért itt is óriási, a légkondi jó, mert a halszag csak az utolsó pillanatban érezhető, amikor a pult elé kerülsz. Ez a Camachai szupermarket után a legjobb közért. A várostól messze van, a 11-es kapunál van a körforgalomnál. (ha holnap itt kívánnál tejes kiflit venni)
Hazafelé siettem, hogy ne olvadjon ki a fagyi a csomagtartóban. Szembe autó rám villantott, gondolom a lámpa miatt, mert égve felejtettem. Itt meg nem használják, csak alagútban és a gyorsforgalmin.
 
Lendületes menetemet a kocsma előtt az úttesten parkoló kocsisor fogta vissza annyi időre, amíg elhaladtak a szemből jövők.
Hazaérve még üres volt a parkolóhelyem. Ez azért volt lényeges, mert ma érkeznek a szomszéd egyszobás bérleménybe, és szerettem volna én diktálni a játékszabályokat, hiszen csak többször pukiztam már az udvaron, mint ők.
 
Később megis érkeztek, valószínűleg franciák. Olyan helyen lakhatnak, ahol bokor van a barlang előtt, mert az ajtón levő kilincset nem ismerik. Állandóan berántják az ajtót. Lehet, hogy a gömb alakú kilincs egy megfejthetetlen rejtély a számukra. Ha így meg tovább, akkor este összeakasztjuk a hajunkat. Úgy felbaszták bennem az agyat, hogy most kiöntöm az ajtójuk elé a maradék samponomat, itt már úgysem mosok hajat.
 
Repjegyeimet becsekkoltam ülésileg. Szomorú lettem, hogy már nincs 72 órám ezen a szigeten. Idén. Jövőre azt hiszem visszajövök.
 
Na most menek fagyizni, pá emberek.