Back to Top

Rabacal

2015.04.29



Elérkezett ez a nap is, az utolsó teljes napunk a szigeten. Remélem csak idénre mondom ezt, és lesz még lehetőségem és lesz még vágyam visszajönni ide.
 
Kövezettek meg érte, de ez a három hét elég volt itt, a sziget egyelőre elfogyott számomra, mint kirándulás, nyaralás. Persze itt tudnék maradni életem végéig is, nem sírdogálnék nagyon, de ahhoz sok mindennek másképp kellene lennie.
 
Szép ez a sziget, ha itt nyaralsz, ha van sok pénzed. Ha nincs munkád, akkor nagyon savanyú tud itt lenni a szőlő.
 
Szóval ma reggel egy gyors leltár, mi maradt ki a látnivalók közül.
Rabacal, a kötelező turista hely.
Ok, az idő kitűnő, menjünk fel utolsóként a fennsík leghíresebb pontjára.
 
Elindultunk a gyorsforgalmin. Google okostojás navi mondja menjek le, mert baleset van. Nem mentem le. Mire odaértünk már el volt minden takarítva, volt némi törmelék az út szélén, meg volt lépésben menet. Szóval azért itt is vannak balesetek. Egyébként ma elég sok mentő rohangált. Lehet, hogy itt is vannak frontok?
 
Elmentünk egészen addig a gyorson, amíg le kellett jönni róla. Itt Gabiba belefagyott a reggeli szusz, amikor meglátta melyik utcába akart bevinni a navi, ugyanis elsuhantam mellette. Nem vettem észre hogy utca. Nem nagyon ütött el a kőkerítéstől. Gabi röhögött: „meg ne merj fordulni, kékre tett a navi, jó ez az út is”.
 
Jó is volt, nem emelkedett vészesen, de egy jobbos kanyar után az út közepéből két hatalmas fa volt kinőve. Nem vicc, a záróvonal a fatörzshöz vezetett. Az autók és a buszok két oldalt tudták kikerülni. Olyan kevés volt itt a hely, hogy nem tudtak köré járdaszigetet építeni, egyszerűen körül aszfaltozták. Távolabb a tehetős út közepi fák már kaptak kis szigetecskét.
 
Azt eddig nem is említettem, hogy az egész sziget öntözésileg be van csövezve. A köztereket a föld alól kibújó öntözőfejek locsolják. A tegnapi Faja dos Pedrosban pedig a felszínen végigvezetett csőkígyók engednek vizet a növényzetnek.
 
Na, visszatérve az útközépi fához, megálltunk és fényképeztünk, azért ilyet nem mindig látni.
Sok-sok kanyar után felértünk Rabacalnak nevezett helyre. Bődületesen sok ember, rengetegen túrára öltöznek, és indulnak szerteszét.
 
A kilátás csodálatos a szikrázó napsütésben. A felhők alattunk vannak legalább 3-400 méterrel. Az ember úgy áll ott, mint a bocikák, értelmes fejjel nézzük a számunkra olyan felfoghatatlan látványt. Ezt nem lehet leírni, ezt tényleg látni kell. Nagyon sajnáltam volna, ha ez kimarad. Más élmény, mint a Pico Aierioról lenézni, más egy hegycsúcsról és más egy fennsíkról lenézni. Ott sziklák, itt bő vegetáció látható lentebb.
 
 






 
 
Kibámultuk magunkat és elindultunk visszafelé, mai programként még Riberia Brava finom marha minyonja és egy tankolás várt ránk.
Mivel természetesen ismét elcsesztem a levezető elágazást kénytelen voltam egy busz által üldözve tovább menekülni a fennsíkon megfordulási lehetőséget keresve. Azért könnyű ezeket az elágazásokat eltéveszteni, mert nem sok helyen van táblázva. Néhol csak az a jel az útelágazásra, hogy hiányzik egy útszéli kőoszlop a sorból. De ebből még nem tudni, hogy kidöntötte valaki, vagy egy út van a hiány túloldalán. Na mindegy, elveszni a szigeten nem lehet, előbb utóbb a tenger véget vet bolyongásodnak.
 
Azon az úton mentünk le, amely mellett a vízbefúlt disznót ettük tengeri törmelékkel. Padlóig nyomtam a gázt és úgy elsöpörtünk a hely mellett, hogy szerintem még most is szedegetik össze a terítőket, amiket a szelünk szerte szét szana.
 
Itt a gyorsforgalmi felé vezető út nagyon jó minőségű lehetne söpörni rajta, de nyolcvan a korlát, mert nagyok a lejtései. Szerintem a gyorsforgalmi szabványos 6%-kánál meredekebb. Itt vettem észre, hogy fékezéskor a kocsi eleje beszitál és rázkódik az egész szerkezet. Vagy elromlott csikóban valami, vagy csak nem vettem észre eddig. Mindenesetre holnap megszabadulok tőle.
 
Ribieria Braván a boci minyonos vendéglős csaj megismert minket. Minyonoztam, Gabi csikkenezett, mégpedig olyat, ami sonkába volt tekerve. Olyan adagok voltak, hogy a fele megmaradt. Pedig aki látott minket mostanság, az tudja, hogy a gyomrunk akkora, mint egy tíz literes marmon kanna. Nekem még a minta is olyan rajta, csak fejjel lefelé van, a füle meg félig leszakadt és alul lóg.
 
Miután dudára zabáltuk magunkat, az ifjú hölgy meg akart vendégelni minket két pohár marakudzsa likőrre, amit autóvezetésileg nem fogadtunk el, remélem ezzel nem sértettük meg. Kapott bő jattot, úgyhogy béke vele.
 
Ucsó programunk a csikó itatása egy BP kútnál, ahol reménykedtem, hogy kijön egy kutas. Átjöttünk az egész városon, megnéztük utoljára a parti sétányt, meg a kikötőben álló Mari Királynő Kettőt. Átjöttem a sziget utolsó olyan alagútján, amit még nem használtam. A szigeten töltött durván 500 órából legalább kettőt töltöttem különböző alagutakban, mert van itt nem kevés, köztük közel három kilométeres is. Az egyik ilyen hosszúban láttunk egy gyalogos nőt is menetelni a szmogban.
 
Naszóval odaértem britispetrolhoz. Le se szartak, itassak ahogy tudok.
Beálltam egy kopott kocsi mögé és vártam, hogy elhúzzon. Jön is mama vagy 65 éves, beül és nem megy el. Hadonászik portugálul. Azt hittem hogy ezt a mutogatós játékot már ismerem, de nem jött be. Fingom sem volt arról, hogy legyek vannak a kocsijában, vagy telefonon beszél valakivel széles gesztusokkal. Mindenesetre eltolattam mögüle és beálltam a kútfej túloldalára.
 
Na ott tutti nem tankolok, láttam már hülyenős videót eleget. Nem akarom magam is ott látni, ahogy próbálom tépni a slagot a kocsi túloldalán levő tankhoz. Ráadásul mint mondtam ezeket a kútfejeket szerintem Henry Ford is használhatta. Ebben a cső fix rögzítésű felül.
 
Közben rájöttünk mamzer bajára is, nem ment az önindítója. Megkérte az autómosó hobbitját, hogy lökje meg hátrafeléa rozsdát, hátha rükiben berántja a reaktort. Nekem aztán tökmindegy volt, hogy indul-e vagy hátul a falon végzi, nekem szabad lett a jó oldalon levő kútfej, uccu oda mielőtt egy másik portugál megszállja.
Mivel benzinkutasilag továbbra is mínuszban voltam, nekiálltam kicsi kezemmel tankolni. Eleinte minden jól ment. Leemeltem a fekete pisztolyt és vártam két percet mire ez a technikai műremek észrevette, hogy egy pisztollyal kevesebb van benne. Végre lenullázott. Remélem tényleg a kútfej szopatott és nem a kutas, aki több mint öt perce szórakozhatott rajtam, látva a nagy marha határozatlanságomat..
 
Laza mozdulattal belöktem a pisztolyt a likba és elkezdtem engedni a matériát. Fejszámoltam: 400 km, hat literrel, az durván huszonnégy lityó. Érdekes hogy a tank műszer az háromnegyed felett áll…
Bemegy tíz lityó lekattan.
Gondoltam habzik. Az összes kutas ezután még belenyomott egy valaggal. Megvártam míg a hab elül és rárántottam. Bele sluttyant még egy pici, katt. Megint vártam és adtam neki még.
Ekkor kifolyt a cső végén az anyag. Lefényképeztem. Nem hab volt benne, hanem színültig tele, kupakig.
 
Gyerekek, kizárt, hogy három literrel jártam a napokban száz kilométerenként.
Ott állok, mint egy hülye és nem értem a helyzetet. Tele a tank levegővel, ami nem tud kijönni? Hát csak nem fogok egy négy éves folszit büfiztetni…
Leszarom. Így kapja vissza a Sixt.
 
Most „itthon” vagyunk, készülök a csomagolásra.
Nem tudom mit érzek. Majd holnap megírom.
Sziasztok, ha nem jön közbe semmi, holnap ismét beállok a megszállott magyarok közé.
 

Pá mindneki.