Back to Top

Nyugati kör

2015.04.15


Ma nagyon tartalmas napunk volt. Csináltunk egy száz kilométeres kört a sziget nyugati oldalán.
A sziget ezen oldala szebb a keletinél. De nem is igaz ez így, mert az északi rész is szebb a délnél. Summa summarum az észak-nyugati rész elképesztően gyönyörű.
 
Délen kezdtünk, mert a lányok béreltek 160 euróért egy egész napos taxit és az volt a meghatározó, hogy merre indul. Szimpi ember vitte őket egy öreg sárga merdzsóval. Gondoltam megyünk amerre ők, de kötetlenben. A taxisnak se álom még egy bénát a nyakába venni, nekem meg elvonta volna a figyelmemet a taxi követése a nézelődéstől, meg hát a vezetéstől.
Most lelki szemeimmel látom, amint néhányatok fintorog ezen, hisz ti, akiknek még a cumisüvegén is kormány volt, a bilitek meg automata sebváltós volt, ez nem lenne feladat. Nos, nem vitázom – érezzétek csak magatokban az erőt, és kívánok nektek is légszomjat, amikor angol turista jön veletek szemben a sávotokban, valamint titeket is előzzön meg az iskolabusz egy jobbos kanyarban. Itt az elsőáldozó külföldi vezetőket a csokis alsó jellemzi.
 
Na, szóval.
Első állomáson találkoztunk a lányokkal, Alex-szel, és szimpi bácsival.
Ez a hely Cabo Girao nevű kilátó volt. Amit erről tudni kell, az az, hogy jó félezer méter magas függőleges sziklafal tetején van. A kilátó padlózata fémrács és egy nagy területen üveg. A hely a kötelező megnézendők között van minden Madeirára látogatónak. Nem akarom leszólni, de ezen a szigeten ez a kilátó nem egy nagy durranás. A sziget tele van szebbnél szebb kilátókkal, amik ennél szebbek. Lehet, hogy az rontotta az élményt, hogy a kilátó úgy tele volt, mint karácsony előtt a halas tartály a hentesnél. Az is nagyon kellemetlen volt, hogy a korai időre tekintettel a nap még alacsonyan volt, így a fényképek sem lettek tökéletesek.
Az viszont kétségtelen, hogy a hely gyönyörűen meg van csinálva. Lehet, hogy valamelyik délután visszamegyek újraértékelni a dolgot.
 
Megemlítenék két érdekességet.
Mi egészségi és iszákossági okokból sűrün szorulunk wc látogatásra. Ezen már a puszta mukka füzike, és a medvehónaljszőr tea sem segít. Ezért a térképünk jelentős ikonjai a budik.
Itt Madeirán eddigi számos wc látogatásunk mindenhol ingyenes volt (kivéve ezt a helyet). Mindenhol papír, kézmosó és kéztörlő papír van kitéve. A tisztaság meglepően pozitív – még akkor is, ha sok helyen lehet azért hibákat találni a piszoárok alatt.
 
A másik érdekesség hogy itt találkoztunk kéregetőkkel. Rögtön a bejáratnál állt két nem teljesen öregkorú férfi. Nem óbégattak, csak a markukat tartották. Odébb egy idős asszony ült teljes apátiában, még a kezét sem tartotta. Elsőre nem is hittem róla, hogy kéregető. A negyedik ember az benn volt a kilátó legbelső részén. Ült egy falon és tulajdonképpen egy szájharmonikán keresztül lélegzett. A zene valami tradicionális akármi lehetett, mert volt benne némi ritmus, hacsak nem az ember pacemakere késztette ütemesre. Végülis mindegy. Lágyszívű Ági lányom meg is jegyezte, hogy kéne adni neki valamit. Adtam. Thenksz dő mjuzik mondtam én, ő meg erre rá „obrigadó”-zott, ami náluk a köszönömöt jelenti. Nem azért kapta, mert kéregetett, hanem azért mert próbált tenni valamit magáért.
Eltette a zsét, kirázott fél lityó nyálat a hangszerből és rázendített újra.






Elhatároztuk, hogy átvágunk északra a sziget közepén át, ha jó már az idő a hegyek között. Ha nem jó, akkor másik irányból kerülünk, maradva továbbra is a melegebb déli parton. A sziget időjárásáról tudni kell, hogy adott helyeken is nagyon gyorsan tud változni az idő, pillanatok alatt jelennek meg a felhők. Egymástól néhány kilométer távolságban is teljesen más időjárási körülményeket találhatunk. A déli part többnyire stabilabb ebből a szempontból, ott hosszabb ideig tartanak az azonos körülmények.
 
Taxis úr és a lányok elindultak, én pedig vártam, hogy az előttem a járdaszegélytől 80 centire parkoló turista (bal)sorstárs elinduljon. Azon a résen ami rendelkezésemre állt volna a kiálláshoz - azon ezt a fos kocsit nem tudtam volna kivinni. A fityóval röhögve kimentem volna, de ezzel, ha megállok valaki mögött tíz centire a lejtőn, akkor nem fogok tudni visszatolni, mert egyszerűen nincs benne erő kétezres fordulat alatt. Állva az meg némileg mókás. Így inkább álltam mögötte várva hogy elmegy, inkább, minthogy önkéntesen egy faszt ragasszak a homlokomra.
 
Elette végre a fene a mégbénábbat, én meg nyomtam neki a kakaót hogy utolérjem a lányokat. Berongyoltam északnak a hegyek közé. Fasza nem esik, jó az idő…
 
Ez a hely olyan, hogy, ha odaérsz leesik az állad, a szavad eláll. Több száz méter magas hegyek a két oldaladon olyan meredek falakkal, hogy azon még felmászni se lehet.Az út kanyarog, de nem meredek, alig emelkedik – hisz egy folyómeder jön ki a közepén. Helyenként alacsonyan lebegő felhők takarják el előled a távolabbi hegyek tetejét.
 
Itt ért Dóri telója, hogy a taximuki benézett a völgybe és nem tetszett neki még az idő, így ők délnek mentek. A Taxis ismeri a helyi dörgést, egy pillanat alatt tudott dönteni, hogy azon a száz méteren bal vagy jobb sávot választja. Nekem nem jött be, sodródtam arra amelyik sávban voltam. Mindegy. Lányok egyik irányból, mi meg a másikból kerültük meg a szigetet.
 
 



 
 
Átértünk északra.
Jé itt is az óceán. Csak a hullámok nagyobbak.
Pissinger van, így irány az első szimpi kávézó. Olcsóbb a kávé, mint otthon a legfosabb kávézóban. A kiszolgálólány rendkívül kedves, mosolygós. Miután megtudta, hogy az egyetlen közös nyelvünk a pantomim, megkérdezte honnan jöttünk. A hungary nem mondott neki sokat. Mondjuk nem kell földrajzból jó legyen, a presszókávé gyártás menjen neki. Mindenesetre megerősítettem egy middle europával, megy egy dark side commenttel.
 
 

 
 
Kávé után sátáni vigyorral indultam Porto Moniz irányába. Gabi érezte, hogy valami galádság készül. Mondtam neki, hogy nem a gyorsforgalmin megyünk, hanem kivűl az öreg utakon. Ezek az utak egysávos csodák, szerintem öregebbek nálam. Na jött is a tiltakozás, hogy azt már nem, mert izomláza van farpofailag a tegnapi félelemtől. Mázlija volt, az összes út le volt zárva kőomlások miatt.
Az eltakarításra lenne ember, pénz nincs. Az Unió ezt nem támogatja, mert ez a veszélyes út nem érdekli az angolokat, azok még a gyorsforgalmiról is félve jönnek le. A német is a végletek embere, vagy csak a gyorsforgalmin megy, vagy kinn caplat a gyalogtúrán nyakig sárosan. Az sem izgul rá egy kőpárkányon autózásra.
Az uniós pénzekről még annyit, hogy 2000 környékétől dőlt ide a lé, jutott mindenre. Építettek egy lábakon álló kifutópályát, egy gyorsforgalmi út rendszert számtalan alagúttal. Mindenhová infrastruktúra épült ahová az uniós turista el szeretett volna jutni. Miután a menyország elkészült a pénz is elapadt. Rengeteg ember munkalehetősége szünhetett meg.
Az utolsó nagy projektet a 2010-es sárlavina katasztrófa generálta, még abban dolgozgatnak, de már az sem olyan nagy elánnal történik. A pénz elapadása olyan hirtelen történt, hogy félbehagyott autópálya híddal is lehet találkozni, ami ki tudja mikor fog elkészülni.
 
De térjünk vissza az eredeti témához.
Tovább hajtva a parton az egyik északi kis faluba kihajtottunk a gyorsforgalmi utat elhagyva. Gyönyörű kilátó teraszt építettek a lávasziklákkal szegélyezett öblük köré. A kerítések óriási kövekből vannak építve, nagyon szép barátságos buszmegállójuk van. Mindenhonnan sugárzik az otthonosság. A helyiek végzik a mindennapi teendőiket, velünk nem is foglalkoztak, szerintem olyanok vagyunk nekik, mint a legyek. Csak akkor foglalkoznak velünk, ha rájuk szállunk.
 
Bármerre néz az az ide érkező, mindenhol visszaköszön a kétkezi munkával létrehozott csoda. Körbe mindenhol teraszok ültetvények, két ember magas kő támfalak. Ahol lehet, természetes anyagok vannak felhasználva, talpad alatt természetes kőből rakott járdák. Nincs minden kirakva azzal az undorító mű térkővel. Mindenhol a rengeteg beleölt aprólékos munka látszik.
 
 



 
 
Porto Moniz szép rendezett település, de igaz szépségét a parton levő láva sziklák által határolt csendes öblök adják. Jani itt leparkolt két euróért, kőkeményen 20 méterre az ingyen parkolótól.
Gabi kért fagyit. Muki vagy két percig szoborta a gombócokat. Nem egy fél kanál a gombóc itt, hanem egy nagy golyó, ami ráadásul kemény is. Na ilyenből kettőt egymásra tenni nem egyszerű. Van egy fagyid ami úgy néz ki mint egy kövér nyolcas.
Porto Monizt egy szerpentinen hagytuk el, ami az égig ért. Három kilométer négy lélegzettel!
Kettőnknek!
 
 
 
 
Igyekeztünk Faja Ovelha felé, ahol állítólag a lányok ebédelnek. A nagy igyekezetben el is tévedtünk. Sajnos kihagytam egy elágazást. Megpróbáltuk a tetves villanytérképeinktől megtudni hol vagyunk. de az csak arra volt jó, hogy még rosszabb helyre vigyen. A google navigációja is oly hulladék, hogy ezt nem vártam volna tőle.
A legjobb navigáció itt, ha nincs célod. Mész amerre kedved tartja.
 
A szuper kávézónkba érve – amit már egy éve kinéztem – ott találtuk a távozóban levő családunkat. Két órát ücsörögtek ott. Nem is nagyon értettem. Én kávét javasoltam nekik itt, nem komplett zabát.
 
A kávézó azért szuper, mert ez is vagy ötszáz méter magasan van, csodálatos kilátással. Sajnos eléggé lepukkant hely, egy tipikus falusi kocsma. A tulaj nem érzi benne a lehetőséget, szerintem az internetet sem ismeri. Az épület olyan helyen van, hogy ez lehetne a Cabo Girao Kettő. Sajnos a tulaj a disznókat sem ismeri. Így megint nyers marha volt a kaja. Két nap edzés után már olyan az álkapcsom, hogy simán leharapom a lakatot a sufniról.
 
 



 
 
Kifotóztuk magunkat és leereszkedtünk az égből az óceán partra.
Hazafelé áthajtottunk számtalan alagúton.
A Via Rapidán megszereztem a kielégülés maximoszt: fel tudtam kapcsolni négyesbe!
 
Hazafelé találkoztunk lezárt alagúttal az új gyorsforgalmin is. Emiatt a forgalom lenn ment a parti úton, amit csak később kívántam meglátogatni. Nézelődtünk, de sok minden nem ragadt meg bennem.
Igazság szerint történt még egy pár dolog, de ma már nagyon el vagyok lappadva, így dőlök az ágyikóba már.
 





 
 
 
Napá nektek.