Back to Top

Teleferico - pompa és nyomor

2015.04.23

Az idő szottyos volt itt fenn a hegyen, odalenn a város meg napfényben úszott.
Jó sokáig elszöttyögtük az időt, álmoskásan, ólomlábakkal neki indultunk.
Már a kocsi mellett kiderült, hogy a nappaliban hagytam az usb kábelem, amivel esetleg powerbankozok, ha kell. Gabi is otthagyott valamit, így visszamentünk, amire megjegyeztem, hogy nem jó jel.
 
Nem is volt az.
Az indulási rituálé az valahogy úgy néz ki itt, mint Houstonban a NASA-nál történhettek a dolgok húsz-harminc éve. Indítás után hagyom berregni a gépállatot, hogy legyen önbizalma, neki is meg nekem is. Ezután jobbos íven hátratolok egy ezer éves fa és egy fikusz közé. A hátam mögött marad egy méter hely a tulaj Nissan Micrájáig. Itt a kocsi még csak olyan 20%-os lejtőn áll. Berakom rettentőbe, jól megtúráztatom és ráengedem a kuplungot, kéziféket kiengedem. Gázt félpadlóig és közben heves kormánytekerés balra, hogy a felhajtó felé startoljak, ne a konyhakertbe, ami alattunk van két méterrel. Ha minden összejön innen már a durván 40-45%-oson egy kis jobbos és egy kis balossal kinn vagyok a kapunál, ahol csontfék és óvatos kocsiorrkidugás az utcára. Ki nem látni semmit az utcára, takarja egy-egy betonoszlop a kilátást. Betonoszlop és kapu van, ez valami madeirás hagyomány, mert kerítés viszont nincs.
 
Na, ma a kilövésbe némi hiba csúszott.
A hátratolás után elbambáztam és nem tettem át egyesbe. Nagy gázfröccsök, kuplung fel, kézifék ki Folszi meg ezerrel hátra. Jó hogy nem volt épp ott a Nissan, mert átcsináltam volna kétülésesbe. Így meg volt helyem megállni.
Hiába, öregszem.
 
A napi elbaszás megvolt, így bizalommal tekintettünk a nap további része felé.
Nagy csodák nem is történtek. Első utam a 13-as kapunál levő lakótelepre vezetett. Meg akartam nézni, hogyan élnek az egyszerű emberek ezen a rettenetes helyen. Ez a lakótelep az autópálya hídjai alatt egy mély gödörben van. Futurisztikus egy hely. A levezető út meredekségét nem ecsetelném, de ha minden reggel itt kellene felmennem a buszmegállóba, akkor a tüdőm és a gyomrom méretei pont fordítva lennének. Ez a lakótelep a négyemeletes házaival eltűnik ebben a gödörben. Ha kinéz a lakó az ablakon egy égben futó híd alját látja, meg egy résen a tengert.
 
A lakótelepről vissza akartam menni a főútra, de sikerült fél hektáron belül három ház között eltévednem. Ezért egyszercsak egy olyan hegyoldalba faragott mellékutcában voltam, aminek egyik oldala ház vagy szikla, a másik oldala betonfal a szakadék szélén. Az autó majdnem kitöltötte ezt a szélességet, egy gyalogos mellett éppen elfértem. Imádkoztam, hogy senki ne jöjjön szembe, mert visszatolatás elkerülése érdekében, még egy szájkaratéra is kiálltam volna a balsorsúval, aki elém kerül. Nem jött senki, ezzel valószínüleg elkerültem egy kötözést a hospitálban.
Azt elfelejtettem említeni, hogy itt többnyire nincsenek járdák, a gyalogosok az úttesten közlekednek. Ebben hasonlít Szigethalomra, de a hasonlóság ebben ki is merült. A kocsma ajtaja annyival súlyosabb eset, hogy a kijárat elé egy vascsőből készült kiesés gátlót betonoznak be, természetesen az úttestre. Akiben már sok Coral sör van, az ott támaszkodik és mered a szemközti sziklafalra. Az elhaladó autóbusz az orrától 5-10 centire megy el.
 
Szóval mi meg csináltunk egy nagy kört, amolyan motorizált sétálást. Mentünk harminccal és nézelődtünk. Mögöttünk csinos sor, így jobb híján ők is nézelődtek. Leghátul a kukásautó elunta és jó nagy gázzal a záróvonal túloldalán, előzni tilosban elviharzott mellettünk. Anyám remélem jól van. Kukás aztán beszorult egy turistabusz mögé. Onnantól biztos azok anyját szidta.
Intézkedő rendőrt eddig kettőt láttam. A mai éppen egy nőt okított valamire. Remélem engem nem fognak megállítani, mert akkor rohadt hosszú napnak néznénk elébe. Neki a szájában nekem meg a biccentő izmomban lenne izomlázam.
 
Amikor eluntuk a zötyögést, akkor elhatároztuk, hogy urasan fogunk ebédelni. Gabi kiagyalta, hogy libegjünk fel a Telefericoval 15 euróért hegytetőre és a büfében együnk marhát 10 euróért.
Fejenként.
A nyaraló magyar ugye nem fukar, de azért basszus. Ha már ott tapasztottuk a hájat magunkra, megnéztük a másik libegőt is, meg a nádfotelos szánkós bagázst is, a tobogánosokat. Aki nem tudja miről van szó annak go to jutúb és „madeira tobogan” beir, oszt enter.
 
A nádfotelos bagázs nemzeti hagyomány. Van egy kétüléses nád kosár, amibe beül két turista. Két markos, köpcös, (cigi)füstös portugál ember egy-egy másfél méteres kötéllel elkezdi a lejtő felé húzni a szerkezetet, ami egy idő után magától csúszik lefelé. Innen a két muki átmegy fékezőbe és kormányzóba. Vagy loholnak a nádszék mellett, vagy csimpiznek a hátulján. Fasza egy meló.
Annyian vannak, mint a kőbányain a kínaiak.
Asszem 25 euró a csuszi-muszi. Azt nincs kiírva, hogy odalenn a végállomás a nagy büdös semmiben van, onnan lehet gyalogolni estig a városba vagy marad a taxi.
 
Azt hittem invitálnak majd egy menetre, de nem tették. Szerintem ketten túl voltunk a kosár megengedett max terhelésén. Meg egyébként is mit érdekel engem egy ilyen lecsúszás, az nem kunszt. Ha felhúznak lentről kettőnket, akkor adtam volna egy ötvenest…
 
Eluntuk a fenti dolgokat, le tele-ferikéztünk.
Felfelé is és lefelé is vadul fotóztam a hétköznapi emberek életét. Minden házat, ami kontrasztosan elütött a milliomosokétól igyekeztem lencsevégre kapni, ha már egy sárkunyhóban élünk otthon…
 















































 
 
 
Leértünk és Gabi beindult, hogy bőrtáskácskácskát vegyen.
Be van oltva a kézműves termékekre. Képes volt a libegőtől a kikötő bejáratig egy kilométert talpalni, mert az autóból látott egy táska árust. Vett is egy tatyót 50-ért. Ennyiért vehettem volna magamnak egy új szemfogat, de a nyaraló ember nem fukar…
 
Visszafelé szökdelve jött, mint az óvodások, annyira örült a táskájának. Nem a lábfájása múlt el szerintem, hanem itt nagyon erősen tűz a nap.
 
A parkolóházhoz már úgy húztuk a hólyagunkat. A klotyó zárva!
Na ilyen sem volt még Madeirán. Szerintünk a parkolóház üzemeltetője zsét kap a szemben levő vendéglősöktől, hogy zárják be a budikat. Akkor a sok hugyos mind náluk ürít, és akkor fogyaszt is valamit.
 
Ennek jegyében betértünk egy édi-bédi büfécskébe. A bejárat előtt három kisasztal, odabenn egy pult és két jópofa fiatal srác. Gabinak kértem wc kulcsot (!!!) mert az be volt zárva. Ügyes. És hogy ne legyen snassz, gondoltam iszunk valamit.
 
Na, gyerekek, ez volt a legjobb dolog itt, amit kóstoltam Madeirán.
Az itallap, direkt idiótáknak volt csinálva. Városnevek az italok nevei, mellette gyümik és zöldségek kis ikonjai, amiből az ital készül.
Én lenyomtam egy Funchal, Gabi meg egy Ponta do Sol koktélt. A pohárban jég, nagy szívószálak és ott helyben préselt gyümilé. Az enyémben érezhető volt az uborka és a sárgarépa, a színe is zöldes volt. A Gabié narancsos színű volt és a domináns íz is egy narancs féle déligyümi lehetett. Egyszerűen fenomenális volt, holnap, holnapután és minden nap lesni fogom a lehetőséget, hogy újra kostolhassam.
 
Ha itt vagytok a Telefericonál, akkor keressétek a parkoló ház mögött a GiGi Sumos-t!
 
Haza kórincáltunk ezután. Feljöttünk a felhőkbe.
Ennyi volt a mai történet